Lehet önmeghatárározást végezni, de egy könyv, egy blog, egy oldal vagy bármi más kifejezési eszköz mindig az, amit abból az olvasó, a befogadó lát.
Mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy az ahogy meghatározzuk magunkat, és az, ahogy bennünket látnak, egybeessen.
Hogy mi a mi manifesztumunk? Reméljük érthető lesz az alábbi kis történet után:
Hideg januári reggel volt, mikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen 45 percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson.
Három perc kellett, hogy egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivariján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap.
Nem hasonlítanám magunkat Joshua Bellhez, de amit "játszunk", a pénz, a pénzvilág, az ezekre való figyelés, ezen dolgok fegyelme, bizony ugyanúgy elsikkad ezidőtájt hazánkban, mint a fenti történet főhősének virtuóz előadása. Pedig vigyázó szemünket nagyon is pénztárcánkra kell vessük.
Figyelj ránk. Mi nem kérünk, hanem adunk. Segítünk mindenben amiben csak tudunk.
Utolsó kommentek