Válság ide vagy oda, az emberek néha megszorulnak anyagilag. Az igazi kérdés az, hogy mit tesznek? A legjobb esetben csökkentik kiadásaikat, növelni próbálják bevételeiket. Ha már megint kölcsönért grasszálnak a családban, nem a jó úton járnak.
Mit tehetnek, ha félnek az uzsis Bélától? Mosolyogva felveszik ugyanazt a pénzt, majdnem ugyanolyan feltételekkel, csak nem Bélától,  hanem egy negyvenes barna hölgytől.

Mert mit lát a delikvens a FullHD TV-jén? Otthon tényleg tönkrement mikró és visít a gyerek, de a képernyőn kristálytisztán láthatja a boldog családot, akinek mindig van pénze egy kis vásárolgatásra...

Persze sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnik ilyenkor a korlátlanul igénybe vehető JPÉ (józan paraszti ész) nélkül egy, a jog által megtűrt uzsoraszolgáltatást venni igénybe, mint visszaadni a metálfényes autót vagy családi költségvetést készíteni.
Inkább felhívják a pofnegyszerű telefonszámot és már ott is van az áhított összeg. Persze ezzel nem oldottuk meg a probléma forrását, sőt további problémákat vettünk a vállunkra.

A reklámnál álljunk meg egy pillanatra. A szereplői nem a szokásos 26 éves háromgyerekes manöken és a konditeremből jövő 28 éves cégvezető, hanem egyszerű hétköznapi emberek. Kövérkés, kopaszodó, joviális de lelkes apuka buta arccal (nem a színészt jellemzem, hanem a karaktert!), valamint tipikus, kiöregedett lécci-lécci [vegyük meg] anyuka és gyerekei.
A spotokból üvölt a fogyasztás, a konzumidiotizmus, a "nekem jár" valamint a "megtehetem". És ezzel könnyű azonosulni, főleg ha a "pénzintézet" a megbízható, 40-es, hosszúhajú Stál-Máunika hibrid családanya álarca mögül nyújtja a pénzt és a legális  uzsoraszerződést.

De gondolkodjunk csak el egy konkrét példán! 200.000 forint és csak heti hét rugóért? Nyuszómuszó Anyukám, ez smafu! Persze akkor ez már egy hónapban 28.000, de eddig vagy eljut apuka vagy nem. 7 hónap alatt összespórolhatnák a pénzt. De nem, ők több mint egy évig kamattal fizetni fogják a vezérigazgató Mercijét, a TV spotokat,

Persze itt mind a két oldal hibás, mert sajnos van az a saját százalékra hajtó hitelminősítő, aki eladja ezeket a hiteleket egy olyan családnak ahol nincs kereső ember és pontosan látják, hogy nem vagy csak további hitelek felvételéből tudják visszafizetni azt.

Felmerül a kérdés: megoldást jelentene-e a hitelplafon? Valószínűleg nem, mert akkor sokan nem kapnának hitelt és akkor nem tudnák kifizetni a tartozásaikat. Ha pedig nem tudják így fizetni, akkor a nem legalizált uzsorásoktól vennék föl a hitelt ahol végképp elvesznek.

A megoldás nem egyszerű. Szemléletváltás kell. Nem biztos, hogy mindenkinek kell autó, nem biztos, hogy kell a nagyobb TV, nem biztos, hogy kell a legtutibb mobiltelefon, a húszmegás internet, és így tovább.
A tömegközlekedés általában olcsóbb, ráadásul környezetkímélő is; kitűnő szórakozás és igazi művelődés az olvasás; az újonnan 6.000Ft-os telefonban is van már kamera, és így tovább.
De legfőképp talán dolgozni kellene mindenkinek és nem a hitelekre, segélyekre, szerencsére, állambácsira, jézuskára vagy másokra várni. Akinek nincs lehetősége, az teremtsen vagy addig nyújtózkodjon amíg a takarója ér!

Cikkünk nem konkrét pénzintézet, hanem ezen hitelezési gyakorlat ellen íródott.

A képek forrása: 1., 2.